Beindította a motort, elrúgta lábát a földtől és elindult. A sokat látott robogó nehézkesen gyorsult. Csak küzdött és küzdött, míg végül percekkel később elérte maximális sebességét a kilencven kilométer per órát. A szél arcomba csapott, ahogy válla fölött néztem az utat. Nem volt se emelkedő, se leejtő, se bukkanó, se kanyar. Csak a végeláthatatlan egyenes út.

Egyszer csak minden ésszerűséget hátrahagyva felkiáltott, elengedte a kormányt, mindkét karját széttárta két oldalra és csak hagyta, hogy a robogó suhanjon előre, irányítás és felügyelet nélkül!

Felsikítottam. A hang csak úgy áradt ki a torkomon hosszan és kifogyhatatlanul, mintha odabentről valami táplálná és bíztatná – ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Az adrenalin a fejem búbjáig elöntött, megszűnt minden gondolat az agyamban és csak hagytam, hogy elvigyen ez a semmihez sem hasonlítható, régóta elfeledett érzés: hogy mindent lehet!

Mindent megtehetek. Nincsenek korlátok. Nincsenek félelmek. Csak én vagyok és a végtelen lehetőségeim.